2008.11.13. Budapest, Moszkvics Underground: Vastrabant, Sprotni

   Őszintén megvallva mérsékelt lelkesedéssel és nem kis fokú szkepszissel vártam ezt a bulit. Valószínűleg a jobb vállamban most már hónapok óta motoszkáló izomgörcs, s annak zsibbasztó és fájdalmas hatásai, az abból fakadó kialvatlanság, a begyűrűző fáradtság, valamint a mostanság valahogy időnként előjövő (de talán csak a zenei életet, a popszakmát érintő) apátia miatt. De lehet, hogy a hely és a társzenekar ismeretlensége és egyes részletek (számomra) utolsó pillanatban történt fixálása sem tett jót a hangulatomnak.

   Kilenc órai kezdés volt előirányozva, amit szerettünk volna tartani, ezért igyekeztünk időben (fél nyolc körül) érkezni. Sikerült is. Mindenkinek. A mostanában, pesti rendezvényeknél szokásos módon két csapatban érkeztünk. Az egyikben a Dávid, Móni, Arnold, dobok, Lau, a másikban a Laló, Milu, erősítők volt a felállás. Piros, aki szervezte a bulit, már tett színhelyén várt bennünket. A villák tövében nem volt egyszerű megtalálni a Moszkvicsot (pirinyó, megvilágítatlan, kisbuszok által takart tábla hirdette csak az undorgrundot), emiatt mentünk is lelkesen egy kört a „tömb” körül. Beraktuk, amink volt és rácsodálkoztunk a színpadon zajló eseményekre. Egy vendéglátós csapat nyomta a popot, elég profin. Csinos, igen jó hangú csaj vonaglott szexysen, és énekelt tűzvörösre kifestett ajkaival, kopasz, (mint utóbb kiderült izmos, combnyi karú) fickó énekelt és akusztikusgitározást imitált, hosszú hajú gitárhős gitározott, visszafogott arcok nyomták a szinti, a dob és a basszgitár mögött. Az imitáció kifejezés a másik gitárosra is érvényes, hallani ugyanis egyáltalán nem lehetett őket. Csak a dob meg a basszus, kicsit a szinti és a vokális teljesítmények, na és persze az angolul elnyomott konferansz rizsák juthattak el a színpaddal szemben ülő zsűrihez és a mögöttük álló, mindent rögzítő kamerához. Egy casting, magyarul meghallgatás közepébe csöppentünk ugyanis. Nem tudjuk, hogy hová, milyen fórumra kerestek zenekart, de az elhangzott dalok (Sexbomb, Walkin' On Sunshine stb.) alapján mi egy tengerjáró hajóra tippeltünk. Valószínűleg jól... A konszolidáltan öltözött csapat profin előadta, amit kellett, aztán lassan, nagyon lassan elkezdett lelopakodni a színpadról. A korábban elegánsan verő dobos macinacira vetkőzött és úgy látot kellékei lebontásához. Igaz, hogy sok cuccuk volt, de ezzel együtt is halálosan lassan hagyták el a deszkákat. Ezt sajnos nem is bírtam magamban tartani (persze nem előttük, hehe):

- Amilyen profin játszanak, olyan gyengék pakolásból...
- Persze, vendéglátósok, ők mindig záróráig játszanak, aztán van idejük kényelmesen pakolászni - mondta Lajos.
- Majd megtudnák, ha a Trafóban játszanának és tíz perccel a műsor vége után szedni kellene a sátorfájukat. Kifelé az utcára...

A holmi el/kihordásából a csapat dísze, a dús alsó ajakkal megáldott hölgyemény is kivette a részét. Ahogy a dobokat hurcolta, Arnie-val meg is jegyeztük, hogy milyen csinos roadjuk van. Bezzeg nekünk. Bár csajszemmel a Milan is lehet csinos. Csak lehet, hogy nem ez a legmegfelelőbb szó rá. :)

   Közben gyorsan egyeztettünk a Sprotni legénységével (akik nevével már érkezésünk után eljátszottam a nyóckeres repper egyik dalát megtekerve: „Sprotni, megyünk sprotni...”) a kezdésekről, befejezésekről és a műsoridőkről. Mi 45-45 percben gondolkodtunk, hogy az egybegyűlteknek ne a Moszkvics sluszkulcs legyen a munkába, suliba indítójuk. Sprotniék azonban jelezték, hogy ők általában egy-másfél órát szoktak játszani, és nem szívesen húznak a műsorból. Ez fél kilenc után pár perccel történt. Végül abban egyeztünk, hogy tízig játszhatnak, aztán miénk a placc. Úgy vélték, hogy gyorsak és ügyesek lesznek (ehhez a cuccainkat is felajánlottuk használatra, a dobot igénybe is vették) és kilenckor kezdeni fognak, de ez sajnos nem jött össze, majdnem fél tíz lett mire élesben a húrok közé csaptak. Azt már előzetesen sikerült megtudnom róluk, hogy lájtos, bítes rockot aprítanak a levesbe. Ehhez a helyszínen annyi plusz infót kaptam, hogy az énekes srác "hivatásos" operetténekes. Ez picit(?) meglepett, de tulajdonképpen hallható is volt, ha belegondolok. Repertoárjuk elég meglepő összetételű volt. Hallhattunk benne sok más mellett Sweet Home Alabama-t a Lynyrd Skynyrd-től, Paint It Black-et a Rolling Stones-tól, Karneval-t Karel Gott-tól és „Menj Eszter innen, innen”-t a Hair-ből. Ennek megfelelően volt vendégherflis és az énekes által előadott tangóharmonika-kíséret is.
A srácok korrektek voltak és időben letették a lantot. Így már csak a mi aktivizálódásunk és az ő lepakolásuk hátráltatta ordenáré hangerejű előadásunk megkezdését.

   A Sprotnit jobbára meglepetésszerűen betoppanó kollégám, Zoli és párja valamint barátaik társaságában hallgattam. Érdeklődtek, hogy nem tudnék-e segíteni vagy segítséget szerezni, ahhoz, hogy két lelkes bolgár zenekar (egy punkosabb és egy ska-sabb) Magyarországra jöhessen játszani. Megkérdeztük Pirost és érdekelte a dolog. Lehet, hogy lesz nemzetközi kapcsolat? Jó lenne...

   Végre eljött a mi időnk és lelkesen vágtunk bele a mókába. Extrák nélküli repertoárt állítottunk össze, ha csak az nem extra, hogy egyre inkább újabb és még újabb dalok szorítgatják kifelé a CD oly sokszor elhangzott opuszait. Most valahogy elhúzódott az átszerelésünk és a beállásunk, ez annak is köszönhető, hogy igyekeztünk jól, és nem túl hangosan szólni. Mondanom sem kell, hogy az utóbbi nem sikerült. Valahogy mindig elég rendesen felcsavarjuk a hangerőt. A technikus srác most is inkább visszavetetett a gitárból, amit én próbáltam követni, Milán azonban menet közben jelezte Lalónak is, de főleg nekem, hogy adjunk még egy kis kakaót a cuccra. Nem tudom, ez mennyire ment kint az ének érthetőségének rovására, de a színpadi kontroll jobban hallható lett volna, ha nem üvöltenek annyira a gitárok. Na meg a dob, amit ha Arnie jól megsuhint, akkor nekünk is muszáj tekerni a volumét!
Az egybegyűltek jól szórakoztak, a látszat (fej- és lábmozgások, helyenként és időnként tánc) legalábbis erre engedett következtetni. Igaz tették mindezt a falak mentén félkörívben, de ez bennünket nem zavart abban, hogy magunkat jól érezve, elengedve szórakoztassunk. Jó volt látni, hogy minden irányból nyitott, érdeklődő arcok tekintenek felénk.
A program végén a „Vissza!” nem volt se túl hangos, se túl egységes, de azért nyomtunk egy kis ráadást. Közvéleményt kutattunk, hogy Állat legyen-e vagy Nagyszínpad, majd mindkettőt elnyomtuk. Jó volt. Ázottra izzadtuk magunkat. Az egyik dalban, asszem, a Tutiban ugrottam egy suta, ritmuson kívülit, amin összemosolyogtunk Dáviddal, majd összevissza, a zene lüktetésétől és egymástól is eltérő ugrálásba kezdtünk. Mókás volt. Gondolom, mindenki normálisnak vélt bennünket. :)
Persze, denszeltem kicsit a színpad előtt a „légüres térben” is, na meg Laló mellett is, úgy hogy a parkettről másztam fel hozzá. Helyem volt, időm is, akkor miért ne?
Szóval jó volt. Szerintem mindenkinek. A nép persze eléggé megcsappant mire végeztünk (kb. fél dél), de ez munkanap révén nem róható fel nekik. Mi még száradtunk és csevegtünk egy kicsit, pl. Mónival a Dáviddal közösen elkövetett agykontroll tanfolyamukról és annak jótékony, mondhatni gyógyító hatásairól. Aztán szépen haza vitorláztunk. Ahogy jöttünk, előbb két irányba, majd teljesen szétszóródva.

   Jó volt. És a hely is teljesen rendben van. Kulturált körülmények, igényes hangosítás, tetszetős és talán exkluzív akciók (pl. sör + vodka + kovászos ubi). Egyetlen dolog nem tetszett, mégpedig az, hogy a színpad első két sarka le volt vágva, amitől megijedtem picit. Attól féltem, ha nem figyelek, akkor óhatatlanul lezuhanok a nép lábai elé és összetöröm magam (és hangszerem), hogy öröm lesz nézni. Szerencsére ilyesmi nem történt. Beosztottam viszonylag kevés helyemet és vigyáztam magamra. Ha lehet, megyünk máskor is. Az eddig elmaradt beszámolót pedig hamarosan összehozom. Türelem! Már, ha várja valaki. :)