2008.10.29. Budapest, Trafó: AltF4, Vastrabant
Újra feltölteni és feltöltődni készültünk a Trafóba, ahol tavasszal igencsak jó mókát kanyarítottunk össze az AltF4 legényeivel és az egybegyűltekkel. Ilyesmit szerettünk volna összehozni most is, bár bennem volt némi szkepszis a hétköznap és a viszonylag kései kezdés miatt.
Időben indultunk, de úgy is foglamazhatnék, hogy egy kicsit korán. A Trafóban kilencig egyéb rendezvény miatt tilos a zajongás, a rocskendroll, ennek megfelelően a technikai személyzet sem érkezik túl korán, hiszen érdemben úgysem tud melózni. Szóval bőven nyolc előtt ott voltunk, megcsodáltuk az autós bejáratnál a földbe süllyedő hamutartónak látszó oszlopot, bepakoltuk, ami nálunk volt majd lelkesen kostatáltuk, hogy a ablakbázáró gombkombinációról elnevezett csapat már előttünk megérkezett és a fogyasztást is elkezdte, de nem ám úgy Norbi módra, ápdétesen. Szétszórtuk a motyót és hamarosan mi is csatlakoztunk, próbálván beilleszkedni a fogyasztói társadalomba. Legalább ezen az estén. Arnie meg közben dobot szerelt. Szerencsére nem túl sokáig. Hamarorsan elkezdtek csordogálni a mindenféle népek, pl. Lalóék az amplifikátorokkal, barátok, ismerősök és kedves kollégák hatalmas lelkesedéssel, valamint a korábban a folyosón tartott internacionális állófogadásról is beszivárgott pár érdeklődő.
Az események kb. fél tíz körül kezdtek felpörögni, mikor is az AltF4 legénysége elkezdte a hangpróbát. Háromnegyed után kevéssel végre beindult élesben a rokk és azt kellett megállapítanom, hogy a srácok érezhető fejlődésen mentek át a tavasz óta eltelt hónapokban. Az újabb nóták kicsit karcosabb hangvételűek és energikusabbak is elődeiknél. Eddig sem volt rossz döntés AltF4-re járni, de a későbbiekben egyre nagyobb élmény lesz az biztos. És a szövegekre is érdemes odafigyelni.
Nem tudom, pontosan mikor hagyták el a színpadot, az biztos, hogy a közönségnek, a lelkes fogadtatásnak hála két ráadást is játszhattak. Ezután jöttünk mi. Igyekeztünk, de a két plusz mikrofon hadrendbe állítása kicsit megnövelte szokásos 5-10 perces átszerelési időnket. Jól kipislantottuk magunkat és indulhatott a parasztrokk. Hangszórókból ki, fülekbe be. Érdekes - nem egyszeri és nem csak Trafóbéli - tapasztalat, hogy míg a szaundcsekk alatt egészen jól hallható minden és mindeki az emelvényen, addig, amikor már élesben megy a lövöldözés, némiképp a káosz és a hangzavar lesz az úr. (Állítólag a mindenféle hangzásbéli eltéréseknek és anomáliáknak lehet az oka az elektromos rendszerekben, hálózatokban lévő zaj, zavar és a feszültségingadozás is. Ezek kiküszöbölésére, kiszűrésére vannak már eszközök, csak sajna ezen az szinten egy zenekarnak ilyesmibe invesztálni még nem a legfontosabb és kifizetődőbb.)
Szóval nyomtuk a szeleburdi bíttet egymást nem a legjobban hallva, mikor - legalább öt, de inkább tíz év után először - (extra igénybevétel nélkül) elszakadt az E húrom. Blama. Basszgitárosok igen ritkán tépnek húrt. Főleg koncerten nem illik. De ha mégis, akkor legyen az embernél tartalék. Nálam nem volt. Naná! Miért is lett volna? Az elmúlt igen hosszú évek alatt egyszer sem volt rá szükség, így meguntam és abbahagytam a cipelését.
Első lendületemben elkértem Gergőtől a szárazfáját (első szóra, hezitálás nélkül adta!!!), feledvén, hogy azon egyel kevesebb húr van, ami nem teszi lehetővé a dalok egy az egyben történő eljátszását. Gondoltam - már játék közben - menet közben megpróbálom transzponálni a szükséges részeket. Persze, hogy nem ment. Legalábbis nem zökkenőmentesen, így abbahagytam a kínlódást és inkább cserehúrt kértem. Gergőnek ez is volt. Fantasztikus a csávó. Ezúton is örök hála a kétrendbeli segítségért és bénaságom orvoslásáért. Míg a többiek ügyesen és sikerrel elnyomták az Eladó a menyasszony című balladánkat , addig én Milán segítségével (kösz Milu!) lecseréltem a fránya húrot és újra beszálltam a fergetegbe. A kései óra miatt lassan apadozott a jelenlévők száma, de nem lankadtunk, kirobbanó energiával zúztunk. (Én a húrszakadásból adódó letörtségemet és indiszponáltságomat is próbáltam lelkesedéssel ellensúlyozni, több-kevesebb sikerrel...) A buli jó volt, a nép mulatott, amennyire lehetett, mi is. Talán én a legkevésbé. Még most is összeszorul a gyomrom, ha rágondolok. Sebaj. Ezentúl újra viszek póthúrt, hátha évekig nem lesz rá szükség! :)
Nem túl szerencsés Trafós specialitás, hogy a koncert vége után pár perccel a hely elhagyására kérik az embereket, akik előbb még megszárítanák izzadt testüket és tán fogyasztanának is valamit, a küzdőtér porát lemosandó.
Szóval hamar felszólítottak bennünket, ezért gyorsan menekülőre fogtuk a dolgot. Mókás volt látni, hogy az ajtó előtt 10-20 ember tovább sokasodik, beszélget, nevetgél. Sajnos nekem a búcsú pillanatai sem sikerültek túl fényesre, a góré (Laló) ugyanis fejmosásban részesített, mivel szerinte az utóbbi pár koncerten több hibával játszottam, mint szoktam, azaz kicsit alul múltam magam. Okként a nem nézem át a dalokat (próbán szinte mindig átnéztük) és túl sokat mozgok, ami fasza és K hangulatos, de a „show” a játék rovásásra mehet (Ez utóbbi bizony így van...) verziókat hozta fel.
Kiemelte a tarjáni koncertet, ahol szerinte olykor erősen mellé is énekeltem. Ez leginkább amiatt furcsa, hogy akkor és ott és azóta is mindhárman a triós felállás legjobb koncertjének tartottuk (már csak amiatt is, mert jól hallhattuk magunkat és egymást a színpadon, így könnyebb volt jól játszani, énekelni) és az ott jelenlévő énekes csajok is dícsérték vokalizálásunkat. Szóval, talán ezt ott és akkor kellett volna. Az tuti, hogy a szerda nem az én napom volt. Talán érthető okokból. Azt is elismerem, hogy vannak jó, jobb és kevésbé jó teljesítményeim (ahogy azt ezen hasábokon is meg szoktam említeni és ahogy az mással is megesik), de hogy egy ideje folyamatosan mélyrepülnék, azt azért kétlem. Persze ebben nem sikerült megegyeznünk. De van ez még így pár dologgal. És ez így is van jól. Persze harag nincs. Bírom én a kritikát. Csak nem szeretem. Főleg, ha ilyen. :)
Dávidék hazaszállítottak és igyekeztem mihamarabb elaludni. Persze nehezen ment a sok izgalom miatt... Aztán arra ébredtem 1-2 óra alvás után, hogy azt betűzöm, hogy Velkopopvice. Biztosan normális vagyok. Aztán elkezdtem rágódni az éjjel történteken, elhangzottakon, mert ilyen hülye vagyok és így szinte semmit nem aludtam. Agyamban először a Pistols feldolgozásunk „Ne járassad az arcodat/Mert kirúghassák a balfogad” része zakatolt, majd ezt száműzendő a Don't Worry-t vettem elő helyette. Persze attól sem szabadultam könnyen, így egyszercsak reggel lett. Midőn is 100 Folk Celsius gyermedalok hangos éneklésével riogattam a szomszédokat, igyekezvén kilúgozni káosztól tompa agyamat. Ezen dalok éneklését "közkívánatra" a gyárban is folytat(hat)tam megnyugvásomra és lelki békém épülésére.
A Trafó oldalán azt írták rólunk előzetesben:
